2016. július 28., csütörtök

Prológus

„Mert az ember már csak ilyen. Ha másban nem, legalább abban reménykedik, hogy valóban a remény hal meg utoljára.”

A kocsik egymás után hajtanak át a célegyenesen, én pedig egyre idegesebb vagyok, amiért ő még mindig nem érkezett meg, holott elsőként kellett volna célba érnie, és ez egyre jobban kiakaszt s rám hozza a frászt. S ha ez nem lenne elég, a gondolataimat olyan szinten megmérgezik ezek az érzések, hogy nem tudok másra gondolni, minthogy valami történhetett vele, főleg az álmom után. Úgy érzem, mintha megint ott lennék, mintha semmit se fognék fel a körülöttem zajló dolgokból, mert a rémképek egymás után jelennek meg előttem, ezzel pedig összemossák a keskeny határt valóság és képzelet között.
Mintha újra a rémálomban lennék, amiből addig nem ébredhetek fel, míg nem találok rá Speed kocsijára, míg nem látom a szemem láttára meghalni. Tudom, morbidnak hangzik, de ezt egyszer már megálmodtam. Pont egy ugyanilyen versenyen voltam, Speedről még mindig semmi hír nem volt, aztán éles váltás, és egy lángokban álló kocsi mellett találtam magam. Sikítottam, de senki nem hallotta, kapálództam, mire ketten is lefogtak, hogy még véletlenül se rohanjak a tűzbe Speed után, de én csak küzdöttem ellenük, míg fel nem adtam, és zokogva a földre nem estem. Körülöttem mindenki azt mondta, hogy ott kell hagynunk, hogy nem rúghatjuk fel a szabályt, amit az ehhez hasonló esetekre találtak ki. Én pedig csak hevesen ráztam a fejem, és némán próbáltam őket meggyőzni arról, hogy nem hagyhatjuk ott a roncsok közt, hogy még segíthetünk rajta, de ez senkit sem érdekelt, csak a saját bőre, és hogy ne kapják el őket a rendőrök. Egyedül én basztam csak erre a hülye szabályra, és próbáltam őt megmenteni, de elkéstem. Végig kellett néznem, ahogy a tűz martalékává válik, míg végül nem marad belőle semmi más, csak hamu.
– Máshol jársz, Cassie – hallom meg Brynn hangját, mire feleszmélek a bambulásból, és mosolyt erőltetve az arcomra, ránézek.
– Csak a versenyen gondolkoztam – mondom.
Nem is hazudtam neki erről, de a teljes igazságot sem mondtam el neki. Na, nem mintha nem bíznék benne, csak tudom, hogy azt mondaná, hogy túlaggódom az egészet, és Speednek semmi baja, mert ő Speed, a legyőzhetetlen.
– Ne is mond! Speed és a „mert neked puncid van” szabályai bekaphatják – fejezi ki nem tetszését Speed korábbi döntése kapcsán.
Nevetve megrázom a fejem.
– Csak félt, ennyi az egész. – Ezzel lezártnak tekintem a beszélgetést, és nem kötöm az orrára, hogy Speed azért nem akarta, azért ellenezte annyira, hogy ma én is rajthoz álljak, mert ezt a pályát nem sikerült elsajátítanom. Állítása szerint több gyakorlásra van szükségem, és az épphogy megúsztam élve a próbakört ide édeskevés. Tény, hogy egyszer majdnem fejre állítottam a kocsit, de a fene se gondolta, hogy annyira éles lesz a kanyar, és nem negyvennel kéne bevenni. Ha meg annyira lelassítok, mint ahogy a nagykönyvben meg van írva, hogy kettesben kelljen kanyarodnom, akkor veszítek a lendületből, és mások könnyen megelőzhetnek, míg visszagyorsulok.
Brynn ezt úgy értelmezte, hogy Speed fél, hogy sebet ejtek az egóján, és elorozom előle a győzelmet, s majd azt kell másoktól hallgatnia, hogy legyőzte egy lány. Mintha ez olyan nagy tragédia lenne. Attól, hogy nincs farkam, nem születtem pasinak, és nem dugok meg minden mozgó dolgot, aminek legalább egy lyuka van, és nem flörtölök szemérmetlenül, attól még lehetek olyan jó – ha nem jobb is –, mint a vetélytársaim. Akik közül a legtöbben csak azért vesznek részt egy-egy futamon, megmutassák milyen faszagyerekek, hogy villogjanak a játékukkal, és megpróbálják túlszárnyalni a másikét, akár a nagyra nőtt óvodások. Kié a nagyobb, kié a szebb, kié a gyorsabb, kinek volt meg több csaj, kinek nagyon az izma, a farka. Nekik csak a hencegésről, a nagyzolásról szól az egész. Meg az adrenalinról.
De akadnak köztük olyanok is, akik azért indulnak, hogy kieresszék a gőzt. Természetesen bennük is túlteng a tesztoszteron, és igyekszenek imponálni a lányoknak, miközben magukat fényezik, és a kocsijukkal kérkednek, ami állításuk szerint sokkal jobb, mint a jelenlevő járművek együttvéve. Olyan szavakkal dobálóznak, amit a legtöbb üresfejű liba nem is ért, de azért úgy tesznek, mintha lenne fogalmuk róla. Például, ha elkezdik magyarázni nekik, hogy hány lóerős a motor, akkor nagyban pislognak, és a számot hallva bölcsen megállapítják, hogy jó nagy. Mintha csak a pasi péniszének a méretét hallották volna, és máris beindulnak tőle. Nevetségesek!
A lányok pedig élvezik, hogy riszálhatják a seggüket, hogy kérettethetik magukat, aztán az eszüktől megszabadulva – már ami egyáltalán van nekik – a pasik lábaik elé vetik magukat, és elég egy csábos mosoly, és a bugyijuktól is megszabadulnak egy pillanat alatt. Volt bugyi, nincs bugyi. Így felkerülnek az adott versenyző listájára, amin már annyi név szerepel, annyi strigula van, hogy már ők maguk sem tudják számon tartani, hogy kik voltak meg nekik, és kik nem. De még így is tovább vezetik a névsort. Őket ez nem zavarja. Élvezik a versennyel járó előnyöket, és míg tehetik, kihasználják, és ha véletlenül sikerül meglógniuk a rendőrök elől, akkor hősnek állítják be magukat, mintha akkora hőstettet hajtottak végre… Idióta barmok.
De a mai nap más, mint a többi, és a szokásos üdvrivalgás, szurkolás helyett egy kukkot sem lehet hallani, mintha mindenki érezné, hogy valami szokatlan fog történni. Valami olyan, amire már jó ideje nem volt példa. Talán olyan dolog, ami a legfőbb szabály megszegésével jár, amiért nincs bocsánat. Még akkor sem, ha a testvéred, a szerelmed, a barátod életéről van szó. Ezt minden versenyzőbe belenevelik, és ha menekülésre kerül a sor, akkor hátra kell őket hagyni. Mindenkinek a saját bőrét kell menteni, mert nem kaphatnak el a zsaruk, vagy mindennek vége. Game over, akár egy játékban.
Az emberek feszülten figyelnek, és még a legapróbb zajra is összerezzennek, de a tekintetüket egy pillanatra sem veszik le az úrtól. Türelmetlenül várják, hogy ki lesz a következő befutó, hogy ez a személy esetleg Speed lesz-e. És én is hiába reménykedem ebben, mélyen legbelül tudom, hogy nem az ő autójának a hangját halljuk. Hogy ő a ma nem fog áthajtani a célvonalon. Hogy ma miatta meg fogom szegni a szabályt.
Magam sem tudom, hogy miért érzem ezt, de reggel úgy keltem fel, hogy valami szörnyűség fog történni egy számomra igen fontos személlyel. És bármikor néztem ma rá, bármikor ajándékozott meg egy mosollyal, olyan érzésem támadt, mintha valaki fojtogatott volna, és jó erősen gyomorszájon rúgott volna, majd az összes levegőt kiszívta volna a tüdőmből. S mint aki jól végezte dolgát, ott hagyott azzal a keserű szájízzel és az egész napos gyomorgörccsel.
A hang, amit az autó motorja ad ki, egyre közelebbről szól, és a szemfüles nézők akár láthatják is az újabb versenyzőt, hiszen ahogy feltűnik az autó orra az utolsó kanyarból kifelé jövet, bárki felismerheti az új jövevényt, már ha tudja, kihez tartozik.
Bárcsak Speed lenne!
A szívem a torkomban dobog, és ahogy megpillantom Drake autóját, minden reményem elszáll, és ez a különösen rossz érzés – ami egész nem hagyott nyugodni – végleg megmérgez, s nem tudok másra gondolni, minthogy Speed a kocsija alá szorulva az életéért küzd.
Nyugalom, Cassie, rajta kívül még ketten a pályán vannak, bármelyik pillanatban befuthat.
– Cass, hol van Speed? – jelenik meg hirtelen mellettem Chad, aki egészen idáig nem foglalkozott a jelenlétemmel. Valószínűleg üzletelt és fogadásokat kötött, amikből óriási pénzt kaszál, de talán ma a várt haszon elmarad.
– Nem tudom, de rossz előérzetem van.
Válaszom hallatán többször is idegesen a hajába túr, miközben zaklatottan járkál fel-alá, és folyamatosan szitkozódik. Nem képes nyugton maradni, folyamatosan idegesen dobol a lábával, és ez pedig engem is kezd egyre jobban kiakasztani. Na, nem mintha nem aggódnék így is Speed épségéért, de ahogy látom Chad reakcióját, megerősít abban, hogy óriási nagy gáz van, és nem csak én képzelem be magamnak az egészet.
Egy pillanatra lehunyom a szemem, és megpróbálom kiűzni az összes negatív gondolatot, s igyekszem nem a legrosszabbra gondolni, mert az is lehet, hogy csak a kocsijával van valami, és azért nem ért még célba. De hiába próbálom felsorolni magamban a pozitív lehetőségeket, mégis megjelenik előttem Speed arca, amint eszméletlenül fekszik a roncs alatt, miközben fejéből folyik a vér. Elszáll az agyam, és már nem tudok józanul gondolkozni. Csak az jár a fejemben, hogy meg kell őt mentem, kerüljön ez bármibe, de ő ma nem halhat meg. Nem hagyhatom, hogy meghaljon. És bassza meg az a kurva szabály magát! Meg a kitalálója is. Tudok jobbat. Basszák meg egymást!
Csak egy apró bökkenő van. Nem tudom, hogy Speed hol lehet, és így azt sem, hogyan mentsem meg az életét. A forgalommal szemben elindulni őrültségnek hangzik, de mégis ezt érzem helyesnek. És egy belső megérzés is azt sugallja, hogy arrafelé kell mennem, ha meg akarom őt találni, ha meg akarom menteni.
Kérlek, Speed, addig tarts ki, míg érted nem megyek. Kérlek!
– Megkeresem – jelentem ki határozottan, és tekintetemmel egy szabadon hagyott, könnyen megközelíthető és lenyúlható autót keresek, amivel Speed után mehetnék. De annyian vannak, annyian akarják az egészet az első sorból nézni, hogy nem látok egyet sem, és ettől idegesebb leszek.
Muszáj, hogy legyen itt egy őrizetlenül hagyott kocsi. Sőt biztos van itt pár idióta, aki még a kulcsot is benne hagyta, hogy bárki kénye-kedve szerint ellophassa.
Bingó!
Amint megpillantom a tökéletes célpontot, aminek még az ajtaja is nyitva van, azonnal megindulok felé, és anélkül, hogy megkérdezném a tulajdonosát – meg amúgy is hidegen hagy, hogy kinek a tulajdonában áll –, hogy kölcsön vehetem-e, máris beszállok az autójába.
– Cass, az az én kocsim! – kiált utánam Chad, de pont nem érdekel.
Kellett neked benne hagynod a slusszkulcsot, mert most már az enyém.
– Leszarom! Speed valahol vérbe fagyva fekszik a pályán, és én nem hagyom meghalni.
Már egyáltalán nem vagyok nyugodt, és már tisztán sem tudok gondolkozni. Minden épeszű gondolatot az agyam távolabbi zugába száműztem, s csak az jár a fejemben, hogy időben meg kell találnom őt, hogy meg kell mentenem az életét.
– Neked elment az eszed?! – rivall rám Chad. – Még csak egyszer voltál ezen a rohadt pályán, és akkor is majdnem kinyírtad magad. Ha most elindulsz, nemcsak Speednek, de neked is bajod fog esni. Az Isten szerelmére! Gondolkozz már, Cass! Nem sodorhatod a te életedet is veszélybe.
– Vállalnom kell a kockázatot.
Már indítanám be a járművet, amikor egy ismerős alakot fedezek fel a távolban, aki éppen felénk igyekszik. Bár a sötétben annyira nem tudom kivenni, hogy ki lehet ő, de a járása elég árulkodó, na meg a sapkája is – ami inkább hasonlít egy bohócsapkára –, amit kabalaként féltve őriz a fején. Egyértelmű, hogy Drake az. Biztosan jön, hogy lefolytassa a szokásos verseny utáni agymenését Speeddel, aminek semmi értelme, de attól még szórakoztató őket hallgatni. Kár, hogy ezúttal ez nem fog megtörténni.
Amint meglátja Chadet, lepacsiznak, és amolyan férfias ölelésben részesítik egymást.
– Hol van Speed? Csak nem bujkál előlem? – kérdezi egy hatalmas mosollyal az arcán Drake. Egyáltalán nem látszik rajta, hogy megviselte volna, hogy az utolsók közt végzett, inkább mulattatja, hogy még nem elég jó ahhoz, hogy Speed igazi ellenfele legyen. De szorgosan edz, hogy egyszer legyőzhesse. – Igaz, ő mindig megvárja, hogy minden versenyző épségben visszaérjen, és csak utána dörgöli az orrunk alá, hogy legyőzhetetlen. A vén kurafi – neveti el magát. – Srácok, most komolyan. Hol van?
Egyikünk se mond semmit, csak némán meredünk rá. Egy pillanatig értetlenül néz ránk, és felhúzott szemöldökkel várja a válaszunkat, ami nem érkezik.
– Ugye, nem azt akarjátok nekem mondani, hogy a helyi legenda, aki a gyorsaságáról kapta a becenevét, még mindig nem ért vissza? – kiált fel döbbenten. – A kurva életbe! Mondjátok, hogy nem az ő kocsiját láttam felborulva!
Úristen!
Megszólalni sem tudok, és hirtelen mindenféle érzelem elönt. Nem tudom, hogy melyik az erősebb, csak azt, hogy képtelen vagyok ellenük harcolni, s akármennyire akarom visszafojtani és magamban tartani, nem megy. Elszakad az a bizonyos cérna, és zokogásban török ki.
Remegő kézzel nyúlok a kocsikulcs felé, amit elfordítva gyújtást adok az autónak, majd egyesbe rakom, és felengedem a kuplungot, de lefullad. Újra megpróbálkozom az elindításával, de ismét kudarcot vallok, és a kocsi továbbra is egy helyben áll, amikor már az úttesten kéne száguldania.
– Francba már! – Mérgemben rácsapok a kormányra, testem megrázkódik, és az ajkamba harapok, hogy ne zokogjak fel hangosan.
Nem igaz, hogy ennyire szerencsétlen vagyok, hogy még ezt a rohadt kocsit sem vagyok képes beindítani.
– Cassie. – Chad ezúttal sokkal kedvesebben, lágyabban szól hozzám. – Ilyen állapotban nem tudsz vezetni. Majd én, oké?
Szólásra nyitom a szám, de egy hang se jön ki onnan, mintha hirtelen megnémultam volna, ezért csak némán bólintok, és szó nélkül átmászok az anyósülés felőli oldalra.
– Drake. – A srác kíváncsian fordul Chad felé. – Megtennéd, hogy szólsz a többieknek, hogy jöjjenek utánunk, mert vészhelyzet van?
– Ugye tudjátok, hogy amire most készültök az illegális? – Chaddel egymásra nézünk, de egyikőnk se mond semmit a másiknak, de látom a szemében, hogy ő is ugyanarra gondol, mint én. Hogy az Illegal tökéletes név lenne a csapatunknak, hogy Speednek is tetszene, és keresve se találtunk volna jobb csapatnevet. Milyen ironikus, hogy így kellett kitalálnunk. – És ha erre bárki rájön, akkor nektek végetek, mint a botnak?
– Vállalnunk kell a kockázatot – mondja Chad egyenesen rám nézve, aztán beszáll a kocsiba.
Drake száját nyomdapapírt nem tűrő cifra káromkodások hagyják el, mielőtt újra megszólalna.
– Srácok, nem maradt sok időtök. Steve most ért vissza, és Ashtonnak se kell már sok.
A francba!
Chad összeszorítja az álkapcsát, és a nyakán kidüllednek az inak
– Cseréljünk helyet! – követelem, mire Chad úgy néz rám, mintha azt mondtam volna neki, hogy meztelenre vetkőzöm, és ne forduljon el.
– Halálvágyad van, értem én, de azért nem kell engem is kinyírni.
– Én gyorsabban vezetek, mint te. – Ezt úgy mondom, mintha kinek a nagyobb lova verseny lenne, és én akarnék nyerni.
– És triplaannyira életveszélyesen is – morogja.
– De… – tiltakoznék, mire közbe vág.
– Ha nem róla lenne szó, akkor még hagynám, Cass, ezt te is tudod. – Szólásra nyitom a szám, de ő leint, és mielőtt bármit is mondana, sebességbe rakja a kocsit, és velem ellentétben, neki sikerül elsőre felengednie a kuplungot és elindulnia. Nem tudom, hogy lehet ilyen helyzetben ennyire nyugodt, de irigylem érte. – De tudok arról, még ha a többiek nem is. – Egy pillanatra rám néz, majd újra az utat figyeli. – Te vagy az angyala az éjszakában.
Hirtelen annyi kérdésem lesz, amiket egymás után feltennék neki, de inkább nem mondok semmit, és a csendbe burkolózom. Fejem a hideg ablaknak döntöm, lehunyom a szemem, és kiürítem az agyam. Nem akarok semmire sem gondolni. Sem Speedre, sem a versenyre, sem semmire. Azt akarom, hogy üres legyen az agyam, de tudom, hogy az lehetetlen. Főleg úgy, hogy egyetlen jelenet játszódik le újra és újra a szemem előtt…
– Speed elpusztíthatatlan, ezt te is tudod – szólal meg hirtelen. – Most szerzett pár harci sérülést, és holnap majd nyavalyogni fog, hogy miért nem vezethet, és melyik idióta orvos találta ki, hogy neki ágynyugalomra van szüksége, amikor százzal repeszthetne az utakon. Hidd el, kutya baja. – Nyugtatni próbál nemcsak engem, de magát is. Azt nem tudom, hogy ezzel sikerült-e magát megnyugtatnia, de engem nem. Még mindig remegek az idegtől, és a sírásom is bármikor újra kitörhet belőlem, mint egy hirtelen jött vihar, ami mindent elmos, ami az útjába kerül.
Talán egy rövid időre el is tudjuk hitetni magunkkal, hogy semmi baja. Addig a mantránk lesz, de aztán jön a rideg valóság, amivel szembe kell néznünk, ami elől nincs menekvés, és a jól vant, felváltja a jól lesz, vagy a jól volt.
– Azt mondtam neki, hogy utálom – szólalok meg hirtelen, ahogy ismét eszembe jut a verseny előtti veszekedésünk, és a szavak, amiket a fejéhez vágtam. Dühös voltam rá, amiért nem hitt bennem, és úgy éreztem, hogy ezzel akar büntetni, mert nem ütöttem meg a mércét. A mércét, amit ő állított fel, és amit túl kell szárnyalnom, s azt csak úgy tehettem volna meg, ha legyőzöm őt a versenyen. De esélyt sem adott rá, hogy a pályán bizonyíthassak. – Nem halhat meg úgy, hogy azt hiszi utálom. – Elszorul a torkom, és valami nyüszítés szerű hangot adok ki. – Nem… Nem… – Már kapkodva veszem a levegőt, mégis úgy érzem, hogy nem jutok elég oxigénhez, és megfulladok. Mintha egy csomagtartóba lennék bezárva, és éppen az utolsókat lélegezném.
– Cassie, nyugodj meg!
– Nem megy. – Fogalmam sincs, hogy sikerül kimondanom a szavakat, de a légszomjam csak nem akar elmúlni, sőt egyre rosszabb lesz. Már nemcsak az oxigénért harcolok, hanem a rosszullét ellen is, ami egyre jobban a hatalmába kerít. Érzem, hogy az a kevés kaja, amit ma elfogyasztottam, szeretne kijönni belőlem.
Ó, bassza meg! Hányni fogok.
– Chad, állj meg! – kiáltom.
– Hé, minden rendben? – kérdezi, de a tempóból csak minimálisan vesz vissza, míg feltérképezi a környéket. – Nem látom Speed kocsiját.
– Állj már meg! – ordítom, mire azonnal lefékez, és az autó kereke csikorgó hangot adva, farolva megáll.
Ahogy megállunk, már nyitom is ki az ajtót, és botladozva kiszállok a kocsiból. Épphogy sikerül megőriznem az egyensúlyom, mielőtt orra esek a saját lábamban.
A térdemre támaszkodva próbálok mélyeket lélegezni, hogy levegőhöz jussak, de ez nem segít. A torkomban lévő feszítés nem enyhül, ahogy a gyomrom sem, és nem kell sok, hogy annak a tartalmát kiadjam magamból.
– Jól vagy?
– Igen. – Nem. – Menjünk tovább.
Látja rajtam, hogy nem vagyok jól, de mégse szól érte, helyette nyugtatóan simogatja a hátamat, mintha attól egy csapásra meggyógyulnék.
– Jobb? – bólintok. Egy törölközőt nyújt felém, amit elveszek tőle, majd megtörlöm a számat. – Innen gyalog megyünk tovább.
– De… – tiltakoznék, de inkább elharapom a mondat többi részét, holott legszívesebben a fejéhez vágnám, hogy a mai napon ez a leghülyébb ötlete. Sőt az összes közül a legrosszabb. Mégis magamban tartom, és inkább eleget teszek a kérésének, s elindulok. Nem fogok leállni vele veszekedni, most nem, majd akkor, ha túl leszünk ezen az egészen, mert ettől fontosabb, hogy épségben megtaláljuk Speedet. Hiszen minél később érünk oda hozzá, annál kisebb az esélye a túlélésre, és most minden perc számít. De már így vesztésre állunk az idővel folytatott harcban. És a hányásom sem jöhetett volna rosszabbkor.
Nyomasztó ez a csend, olyan, akár a halál csendje. És te várod, hogy a kaszás mikor csap le, hogy mikor vehetsz utoljára lélegzetet, mit vagy kit látsz utoljára, miközben magadban azon merengsz, hogy vajon igaz-e, hogy ha meghalsz, akkor lepereg előtted az életed. S ha ez így van, akkor milyen lesz életed kisfilmje.
– Mindjárt ott vagyunk. – És ahogy ezt Chad kimondja, meg is érkezünk, de arra, ami ott fogad, nem vagyunk felkészülve. Az autó a feje tetejére borult, és ha ez lenne az egyetlen gond, akkor hálát adnék az égnek, de Speed kocsija lángokban áll, és én sehol se látom őt.
– Speed! – Zúgás tölti be a fejem, ahogy megállás nélkül az ő nevét üvöltöm. Még jobban erőlködöm, még gyorsabban rohanok, már késő, és én nem tehetek semmit.
Csak állok ott, mint valami megkövült sóbálvány, érzem, hogy valaki hozzám ér, hogy beszél hozzám, de csak ennyit fogok fel a körülöttem lévő világból, mert minden más eltompul. A képek összemosódtak előttem, és a tűz pattogó hangját hirtelen felváltja egy vérfagyasztó sikoly. Az én sikolyom.
Ne! Nem! Ez nem igaz! Ez nem valós. Ez csak egy álom. Egy nagyon rossz álom, amiből felébredek, ha megcsípem magam, vagy ha elég erősen az ébredésre koncentrálok.
Kelj fel, Cassie! Gyerünk! Kelj már fel!
Magamban szinte ordítom a szavakat, és annyiszor csípem meg a karomat, hogy a csípés helye kezd belilulni, de csak nem akarok felébredni, mert a valóságból nem lehet, nem igaz?
Tudjátok, mikor olyat láttok, amire nem vagytok felkészülve, először sokkot kaptok, mondogatjátok magatokban, hogy ez nem lehet igaz, ez nem lehet a valóság. Fel akartok ébredni abból a rémálomból, de nem tudtok. És ekkor jön a felismerés, ekkor tudatosul csak igazán bennünk, hogy amit látunk, az a színtiszta, rideg valóság, hogy amiről eddig azt hittük, hogy csak a rémálmunkban jelenhet meg, hirtelen testet ölt, és pokollá változtatja az életünket. Itt már nem vár a reggel édes ébredése, és a tudat, hogy ez csak egy álom volt, mert annak vége szakad, de a szenvedésnek, ami a sokk után következik, van egy rossz tulajdonsága: úgy érzed tőle, hogy az a szenvedés, az a kín, az a gyötrelem, sosem akar elmúlni. Mintha az a pillanat egy örökkévalóság lenne, nem pedig pár másodperc, perc vagy akár óra.
Aztán a kezdeti sokk elmúlik, és hirtelen mindent tisztán látunk. A kontúrok kiélesednek, a színek élénkek lesznek, és a zaj felerősödik, de mi továbbra is mozdulatlanul állunk, és csak bámuljuk az elénk táruló látványt, amit az agyunk gondosan elraktároz, hogy még véletlenül se felejthessük el soha. És ha lehunyjuk a szemünket, akkor is megjelenjen előttünk életünk legrosszabb pillanata, a valóra vált rémálmunk. Mert az élet már csak ilyen, nem? Sosem lehet tudni, hogy mikor jön el a vége, hogy ki hal meg, és amikor ez bekövetkezik, mi nem állunk készen rá. Egyáltalán hogy készülhet fel valaki arra, hogy elveszti a barátját, a szerelmét vagy valamelyik családtagját? És hogy birkózik meg a tudattal, hogy a másik már nincs többé? Nem érzi azt, hogy nem kap levegőt, és menten megfullad? Hogy kitéptek belőle egy darabot, amit soha nem kaphat vissza? Hogy darabokra törik? És még kiabálni sem tud, mert nem jön ki hang a torkán, csak áll ott meredten, és hirtelen azt se tudja, hogy mihez kezdjen, merre menjen vagy mit tegyen. De belül ordít, és már nincs ereje tovább küzdeni. Aztán ahogy telnek a napok, úgy tudatosul benne, hogy minden megváltozott. Már nem nyúlhat a kéz után, már nem támaszkodhat rá, hogyha fáj, hogy ő már csak egy emlék…
– Nem, nem, nem! – hevesen rázom a fejem, hogy elűzzem a rémképet. – Meg kell mentenünk. Meg kell… – Csak megyek előre, mint valami zombi, és mantrámként ismételgetem, hogy túl fogja élni, de bármennyire is kapaszkodom ebbe az apró reménysugárba, és akármennyire is akarok hinni benne, már nem tudok. Már nincs remény sem csoda. Csak a tehetetlenség, mert elkéstünk, és Speed a tűz martalékává vált. – Meg fog halni. – Sípolva veszem a levegőt, zihálok, és érzem, hogy valami nedves végigfolyik az arcomon. – Elvesztettem. – Keserves, mélyről feltörő zokogásban török ki, a látásom elhomályosul, míg végül lehunyom a szemem, és hagyom, hogy a lábam felmondja a szolgálatot, és a földre essek, mint valami rongybaba.
Hogy történhetett ez?
– Shh, Cass, nyugodj meg! – Chad két keze közé veszi az arcomat, és mélyen a szemembe néz. – Megmentjük, oké? – nemlegesen megrázom a fejem.
– Elkéstünk, és ő meghalt. – Sírok, nem is, mert bömbölök, mint egy kisbaba, de egyszerűen annyira fáj, annyira… mintha a szívemet tépték volna ki a helyéről minden figyelmeztetés nélkül. Aztán utolsó csapásként még jól belém rúgtak volna párszor.
– Cassie…
Megrázom a fejem, lehunyom a szemem, és átadom magam a gyásznak, a kínzó fájdalomnak, a keserves zokogásnak és az ürességnek.
Bárcsak elmúlna ez a fojtogató, levegőt kiszívó, gyomorszájon rugdosó érzés. Bárcsak nem éreznék semmit! Bárcsak…
És a helyzet szörnyűsége ellenére, beugrik egy mondat. Egy mondat, amit olyankor mondana, mikor az életéért küzd.
Gáz vagy halál, emlékszel, Angyal?
Szinte hallom a hangját, látom magam előtt a sebes és véres arcát, felrepedt ajkait, bágyadt tekintetét, és azt a levakarhatatlan vigyort, amit ilyenkor sem törölne le az arcáról.
– Neked kellett volna meghalnod, Angyal, de úgy tűnik, ma van a szerencsenapod. – A hang hallatán összerezzenek, és ráveszem magam, hogy kinyissam a szemem, és akkor meglátom őt. Szeme piros, de nem a megszokott. Olyan, mintha a pokol tüze égne benne, és elég egy pillantást vetnie rád, s megperzsel a tekintetével. – Hamarosan találkozunk.
Drágáim! Íme, ez lenne a kicsit sem rövid prológus. Remélem elnyeri a tetszéseteket, és elmondjátok, hogy mit gondoltok róla. :)

5 megjegyzés:

  1. Drága Merci!

    Ez tényleg egy nagyon jó szülinapi ajándék, igaz, hogy a szülinapos adja nekünk, de én csak örülök ennek! :D (Nagyon Boldog Születésnapot Kívánok itt is!)

    Már régóta vártam ezt a történetet, sokat beszéltél nekem róla és végre elérkezett a pillanat, el sem hiszem. Egyszerűen imádom! Próbáltam kiemelni belőle egy kedvenc részt, de nem tudok, mert az egész szuper lett. Izgulok, hogy mi lesz a folytatás és hogy kerül Zayn a képbe. Remélem, sok izgalmas versenyjelenetet is kapunk!

    Nagyon várom a folytatást, remélem mihamarabb hozod!

    Csókollak,
    DianaH

    VálaszTörlés
  2. Drága Merci! <3

    Omfg. Még nem is olvastam a prológust (szüp-szüp) annak ellenére, hogy én lennék a bétád, és annyira megleptél, hogy nagyon. Minden képzeletemet felülmúlta, egyszerűen annyira fantasztikusra sikerült, hogy álmodni sem tudnék jobbról. Speed... Így nem hagyhatod abba! Nem tudom, hogy mi lesz a továbbiakban (leszámítva a spoilereket, amiket mindig örömmel fogadok, igen, ez egy célzás), de az biztos, hogy minden betűjét imádni fogom.
    Nagyon jó lett, csak így tovább!

    Hatalmas ölelés,
    Brynn :*
    (igen, Brynn Brynn, vagyis a szereplő Brynn, illetve... Na jó befogtam:D)

    VálaszTörlés
  3. Merci! :3

    Ugye már említettem mennyire tetszik ? Ha nem akkor most pótolom. XD
    IMÁDOM!!!!! <3
    Tudok már pár dolgot a történetről, de nem gondoltam volna, hogy ennyire rohadt jó lesz. :3 ( növelem az egódat egy cseppet! xD)
    És azt sem gondoltam, hogy Brynn már az első részben benne lesz. :D
    A történetre visszatérve: Nagyon gyorsan hozd nekem a folytatást!!!! Tudni akarom mi lesz Speed sorsa.... Ezt vedd fenyegetésnek, mert most nagyon kiakadtam, hogy így maradt abba a rész. xD
    Imádtam és csak így tovább :3
    Csóközön :*
    Sofiaa

    VálaszTörlés
  4. Kedves Merci! :)
    Ez a blog maga a tökély!
    Benne lennél egy cserében? http://dzsudzsiesbrigi.blogspot.hu/ ez a blogom!
    Előre is köszi, és várom a részeket!
    -Bri

    VálaszTörlés